Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője 225 éve született
Kétszázhuszonöt éve, 1790. augusztus 8-án született nemzeti imádságunk, a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
A Szatmár megyei Sződemeteren (Sauca) született kisnemesi családban, amely Ond vezérig vezette vissza eredetét. Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudósnak számított. Kölcsey gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. E sorscsapások magányossá, zárkózottá tették, egyetlen vigasza, hű társa az olvasás maradt. Szerteágazó műveltségre tett szert, beszélt latinul és franciául, görögül és németül is.
A debreceni kollégium diákjaként antik szerzők, a 17-18. század francia írói, a filozófusok közül Holbach, Kant, Descartes műveit olvasta, a magyarok közül Csokonai volt a példaképe. 1808-tól levelezett a nyelvújító és irodalomszervező Kazinczyval, neki küldte el első verseit; a két férfi később jó barátságba került. Pesten volt joggyakornok, de ügyvédi vizsgát nem tett, 1812-től az álmosdi, majd a csekei családi birtokon gazdálkodott.
Az irodalmi életben is nevet szerzett, 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot. A Csokonairól és Berzsenyiről írott kritikáira is felfigyeltek, Berzsenyi meg is sértődött az 1817-ben megjelent, néhol valóban durva bírálaton, egy ideig el is hallgatott, majd 1825-ben tanulmányban válaszolt Kölcseynek. Íróként Kölcsey hamarosan szakított Kazinczy klasszicizmusával, néhány népdala, románca, balladája már a romantika világát idézte.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét, amelyet 1844-ben Erkel Ferenc zenésített meg, a közmegegyezés nemzeti imádságunkká tette, de hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.
Kölcsey 1826-ban Pestre utazott, és Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét és Nemzeti hagyományok című értekezését, ez utóbbi a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Pesten szeretett volna maradni, de 1827-ben meghalt az öccse, akinek gyerekeiről neki kellett gondoskodnia. Visszavonult hát birtokára, de egyre tevékenyebb szerepet vállalt a közéletben, előbb megyei aljegyző, majd Szatmár megye főjegyzője, 1832-ben országgyűlési követe lett.
Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává választották. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, mert a megye utasítása arra kötelezte, hogy az örökváltság ellen szavazzon, a pozsonyi diétán elmondott Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg.
Birtokán főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalásaként is olvasható.
Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, Wesselényi Miklós védelmére összpontosított, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egy hivatalos útja alkalmával megfázott, gyenge szervezete nem tudott megküzdeni a tüdőgyulladással. A szatmárcsekei református anyakönyv tanúsága szerint 1838. augusztus 23-án halt meg (más források 24-ét említik halála napjaként). Vörösmarty ezt írta: "Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel; Kölcsey sírjától keble örökre sebes."
Legfontosabb műve, a Himnusz befejezésének napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Ugyanebben az évben alakult meg a Kölcsey Társaság is, amely életművének, emlékének ápolását tekinti feladatának.
